Beszámoló Csodaországról

– A legnagyobb sérülés, ami egy gyereket érhet,ha vágya, hogy szeressék,

 és szeretetét fogadják el, nem teljesül.

/John Bradshaw/

Életre szóló élményben volt részünk november első hetében a szovátai Szent József Gyermekotthon közel nyolcvan lakójával. Kilencen indultunk útnak, vegyes érdeklődésű egyetemisták, téli szünetünk elején az erdélyi Maros-Torda megyei otthonba közösségépítő foglalkozásokat és lelkigyakorlatot tartani az ott lakó gyerekeknek, fiataloknak. Felejthetetlen volt mindannyiunk számára az ott töltött négy nap már attól a perctől fogva, ahogy átléptük „Csodaország” küszöbét…

…még a fogasig sem jutottunk el, hogy a tizenkét órai utazás után levessük kabátunkat, máris több tucat, csillogó szemű kisgyermek „esett nekünk”, ölelt át és bújt hozzánk a bizalmatlanság legkisebb jelét sem mutatva. Többünk teljesen ismeretlen volt a számukra, mégsem kérdezték, hogy ugyan mi szél hozott minket erre, meddig maradunk és egyáltalán mit akarunk – azonnal bevontak a játékaikba és az énekeikbe. Egy perc sem telt el, és máris birtokba vettek bennünket!

Egyértelmű volt az utalásuk, törődésre vágytak egytől egyig. Nem azért mondom, hozzá szoktunk már ehhez az igényhez a bogártáborokban, de ott is legalább egy-két nap, mire a legközvetlenebb gyermek ilyen őszinte közvetlenséggel megnyílik előttünk, nem tíz másodperc! Mintha sokévnyi elmaradt szülői simogatást szerettek volna percek alatt pótoltatni velünk. Nem is szegültünk ellen nekik, és elmondhatom, hogy ilyen sűrűn még soha nem ölelgettünk emberpalántákat, mint e négy nap során. Az önzetlenül adott szeretetet pedig hatványozottan kaptuk vissza tőlük, amiért örökre hálásak maradunk!

Habár nem csak erről szólt az ottlétünk. A közös programok közül elsőként a mérhetetlenül sok játékot emelem ki, de közel ugyanilyen időmennyiségben hangzottak el a Szentjánosbogárban sokat énekelt dalok is – gitárral, furulyával és szaxofonnal fűszerezve. A lelkigyakorlat alatt sem játszottunk keveset, de nem hiányoztak a lelkünkkel foglalkozó csoportbeszélgetések és a rendhagyó, „bogaras” esti imák sem… :)

Repertoárunk része volt az esti népmesemondás is, amelyet mi játszottunk el nekik nagy nevetések közepette. De hiszen van is min nevetni, ha a mese főhőse egy „félig nyúzott bakkecske”! Aztán a hatalmas-kibálós-gőzkieresztős tábortüzet sem hagyhatom ki a felsorolásból, főleg ha az utána következő, „Ali baba vígan él” nótára történő össztábori estebédre-vonatozásra gondolok vissza…

Mindezen túl meg kell még említenem az első hó ihlette hóemberépítő-versenyt is, amelyek elbírálásakor mindhárom hóemberben sikerült meglátnunk az Alkotók által beléjük lehelt különlegesen szépet, egyedien kiemelkedő tulajdonságot, hiszen ezek megvannak minden embertársunkban, így hóembertársainkban is. Ezért mindhárom csapatot azonos ajándékokkal jutalmaztunk. Az utolsó este fénypontja pedig egy nagy vetélkedő volt sok-sok „édes” nyereménnyel! :)

A kötött programokon kívül szerencsére bőven akadt idő kötetlen beszélgetésekre is azokkal, akik igényelték. A legszívszorítóbb párbeszédem is egy ilyen alkalommal, ebéd után még az asztalnál maradva hangzott el. Egy kisebb társasággal a múltbeli életükről társalogtunk. Maguktól beszéltek a gyerekek, nem kellett noszogatni őket, csak hallgattam a szomorú történeteket. Egy kislány tette fel végül nekem is a kérdést hirtelen:

– … és a nevelő bácsinak van apukája?

– Igen, van – válaszoltam.

– És anyukája?

– Anyukám is van – bólogattam, és egy kicsit úgy éreztem magam, mint valami kiváltságokban gazdag nemes.

– De jó a nevelő bácsinak! – sóhajtotta, de olyan szívszaggató hangon, hogy akkor és ott bármit megadtam volna, hogy visszakapja a szüleit.

Aztán Futárpostát játszottunk a csoporttal (azaz valaki kitalál egy hosszú, bonyolult mondatot, megsúgja a mellette ülőnek, aki továbbsúgja, majd az utolsó a körben hangosan kimondja, ami eljutott hozzá. Ha már egy tucatnyian játsszák, akkor törvényszerűen eltorzul a mondat, amin nagyokat lehet nevetni.) Viszont ilyen még soha nem történt velem. A mondat révbeért ugyan, de a kör alatt senki nem kuncogott, senki nem kérte, hogy ismételje el az előtte lévő még egyszer. A játékot indító kisfiú szavai pedig a kör végére sem torzultak semmit. Így hangzott: „Tegnap apukám értem jött az autónkkal, és hazavitt a falunkba a családunkhoz…”

Nos, úgy tíz éve nem sírtam már, de ekkor igen közel kerültem a könnyezéshez.

A legtöbb, felénk történő megnyilvánulásukban olyan egyértelműen vágytak a törődésre (legyen az akár csak egy simogatás, egy ölelés vagy egy puszi), hogy azt mi ki sem elégíthetjük soha, legfeljebb enyhíteni tudjuk a szülők hiányából fakadó szeretetéhségüket. Amit tudtunk, megtettük: szerettük őket, ők pedig viszonozták ezt. Isten fizesse!

Mi sem egyértelműbb, hogy még visszatérünk!

ifj. Gyorgyovich Miklós